Bugyi nélkül boldogan boldogan – I. rész: Találkozás
Az áruház női fehérnemű részlegén mindig akad valaki, aki túl sokáig áll a csipkék között. Ma ez a valaki Éva volt. A szatén és tüll háromszögében hirtelen ismerős hang ütötte meg a fülét:
– Éva? Te vagy az? – a férfi hang mély és rekedtes volt, ahogy emlékezett.
Megfordult, és ott állt Gábor — egykori kolléga, akivel évekkel ezelőtt ugyanabban az irodában dolgozott. A hajában több volt az ősz, de a mosolya ugyanaz a féloldalas, kissé pimasz mosoly, amitől annak idején is elolvadt.
– Hát te? – Éva kacéran felvonta a szemöldökét. – Nadrágot vásárolsz, vagy csak véletlenül tévedtél a csipkék közé?
– Nadrágot, de most már kezdem bánni – felelte, miközben végigmérte Évát. – Neked még mindig… nagyon jól áll ez a részleg.
A gyors beszélgetésből kávé lett egy közeli presszóban. Éva finom mozdulatokkal játszott a pohár szélén, a tekintete időnként végigsiklott Gábor ajkain. Két feles után már nem rejtegette a mosolyát.
– Tudod, mindig is tetszettél nekem – mondta ki végül, a szeme csillogott. – Csak akkor… nem mertem.
A nő felállt, könnyed léptekkel kiment a mosdóba. Visszatérve csak ennyit súgott Gábor fülébe:
– Nincs rajtam bugyi.
A férfi szeme egy pillanatra elsötétült a vágytól.
Nem sokkal később Éva megszorította a férfi karját. – Hazakísérnél? Nem érzem magam teljesen jól.
A lakás ajtaján belépve a nő egyből a fürdő felé indult. A víz csobogása után hirtelen tompa koppanás hallatszott. Gábor berohant — Éva a padlón ült, a nedves bőrén gyöngyözött a víz.
– Nem ütöttem meg magam, csak… megcsúsztam – mosolygott fel rá kicsit zavartan, miközben a mellére tapadt a vizes haj.
Gábor segítette fel, de Éva keze végigsimított a férfi combján. A pillantásuk összekapcsolódott, és a következő másodpercben már a falnak préselte magát, ajkai mohón keresték Gábor száját.
– Fogd meg a mellem… erősebben… – lihegte, miközben Gábor keze a csípőjéről a domborulatokra csúszott.
– Így?
– Igen… most húzd szét a combom, és… nyalj belém. Ne hagyd abba, amíg nem remegek…
A szavak nyers őszintesége szinte még forróbbá tette a levegőt. A férfi követte minden utasítását: ajkai, nyelve, ujjai pontosan ott és úgy értek hozzá, ahogy Éva kívánta.
– Most… dugj meg, de keményen… hallani akarom, ahogy csapódsz belém… – suttogta, miközben körme a férfi hátába mart.
A testek összecsapó ritmusa betöltötte a fürdőt, a gőzben és a szókimondó vágyban feloldódott minden gátlásuk. Mire elcsendesedtek, Éva a férfi mellkasára hajtotta a fejét, és egy kicsit rekedtesen nevetett.
– Tudod… ezt sosem fogom megbánni.
Bugyi nélkül boldogan – II. rész: Visszatérés
Másnap délelőtt Gábor még mindig a tegnap esti képekbe kapaszkodott. Éva hangja, ahogy parancsol, a teste, ahogy mozdul, a szeme, ahogy villan… Úgy érezte, ez nem maradhat egyszeri eset.
Nem is kellett sokat várnia. A telefonja rezdült — Évától jött üzenet:
Délután 5. Legyél itt. Ajtó nyitva. Ne kopogj.
Gábor szíve felgyorsult, a várakozás minden perce lüktetővé vált. Amikor megérkezett, valóban tárva-nyitva állt a bejárati ajtó. Belépve halk zene fogadta, és Éva hangja a nappaliból:
– Csukd be a szemed, és gyere ide.
Engedelmeskedett. Éva keze a nyakához ért, finoman húzta maga felé. A nő testén csak egy áttetsző, fehér köntös volt, ami alatt semmi.
– Ma… máshogy lesz – súgta Éva. – Nem a hálóban, hanem… itt. Az ablak előtt.
Gábor felvonta a szemöldökét.
– Itt? Az utcáról…
– Pont ez az. Nézzenek, ha akarnak. Ez izgat.
A férfi érezte, hogy minden szava olaj a tűzre. Éva lassan letérdelt, és miközben kibontotta a nadrágját, felnézett rá.
– Tegnap te kényeztettél… ma én kezdek.
Forró, nedves szája körbezárta, és Gábor alig bírta megállni, hogy ne markoljon a hajába. Éva közben egyik kezét a köntös alá csúsztatta, és finoman, mégis céltudatosan simogatta magát.
– Szereted nézni, ahogy magamhoz nyúlok, igaz? – kérdezte két mozdulat között, nyersen, nyíltan.
– Imádom…
– Akkor ne csak nézd… vezess. Mondd meg, mit csináljak.
Gábor hangja elmélyült:
– Nyúlj mélyebbre… gyorsabban… és közben szopj tovább.
A szavak, a helyzet, az ablakon túli világ mind összeolvadtak a forróságban. Éva nyögéseit és a férfi zihálását talán tényleg meghallhatta valaki odakintről, de egyikük sem törődött vele.
– Most… állj fel… és hajolj az ablakpárkányra – utasította Gábor.
A köntös lecsúszott Éva válláról, a teste teljesen feltárult. Amikor beléhatolt, Éva felkiáltott — egyszerre a meglepetéstől és az élvezettől.
– Igen… így… ne fogd vissza magad… hallani akarom minden csapódást… – lihegte.
A mozdulatok egyre gyorsultak, a kilátás a városra és a tudat, hogy talán látják őket, mindkettejüket a határ felé lökte. És amikor a csúcs elérte őket, Éva az üvegnek dőlt, a lehelete párás foltot hagyott rajta.
Amikor végül csend lett, Éva visszafordult, és egy huncut mosollyal csak ennyit mondott:
– Holnap… máshol.
Bugyi nélkül boldogan – III. rész: Nyilvános kísértés
Gábor már megszokta, hogy Éva nem ismeri a határokat. De amikor aznap délelőtt kapott egy üzenetet tőle, még így is felvonta a szemöldökét:
Találkozzunk a parkban. Piros szoknya lesz rajtam. Bugyi nem.
A férfi pontosan érkezett. Éva a tóparti padon ült, a piros szoknya combközépig felcsúszva, és ahogy Gábor közelebb lépett, épp csak annyira zárta össze a lábait, hogy az a kis mozdulat még több képzeletet indítson el.
– Nem bírtam ma… – kezdte a nő, miközben felállt és közelebb hajolt. – Tudod, hogy izgat, ha bármikor… bárki láthat.
Elindultak a park kevésbé forgalmas részébe. Éva közben úgy lépett, hogy a szoknya alól minden második mozdulatnál egy pillanatra megvillanjon a titok. Gábor alig tudta levenni róla a szemét.
A tó fölé hajló fák alatt megálltak. Éva odasúgta:
– Ülj le a padra… és ne mozdulj.
Lassan térdre ereszkedett előtte, de úgy helyezkedett, hogy a bokrok nyújtotta takarás mellett is bárki, aki rossz szögből közelít, észrevehesse őket.
– Nézz rám… és mondd, mit akarsz – súgta Éva, miközben az ujjaival végigsimított rajta.
– Tedd a szádba… lassan… – felelte Gábor, mély, feszült hangon.
Éva engedelmeskedett, a nyelve körpályákat rajzolt, közben egyik keze a szoknya alá siklott, hogy magát is kényeztesse.
– Nézd… én is csinálom… egyszerre akarok elmenni veled – suttogta.
A fák levelei susogtak, valahonnan gyereknevetés hallatszott, és Gábor érezte, hogy minden másodperccel nő a kockázat… és az élvezet.
– Állj fel… fordulj meg… – utasította.
Éva a pad támlájára támaszkodott, Gábor pedig mögé lépett, és egyetlen mozdulattal benne volt. A nő felnyögött, és az egyik kezével tovább játszott magával.
– Hallani akarom, hogy csapsz belém… hadd tudja mindenki, milyen vagyok veled… – lihegte.
A ritmus egyre vadabb lett, a levegő tele feszültséggel, mintha a természet is visszatartaná a lélegzetét. Aztán egyszerre robbantak, Éva hangja elnyomta a madárdalokat is.
Amikor elváltak, Éva felhúzta a szoknyáját, mintha semmi sem történt volna.
– Tudod… legközelebb talán már nem maradunk ilyen rejtve – kacsintott.
Bugyi nélkül boldogan – IV. rész: Nézők a színfalak mögött
Éva és Gábor ismét a parkban találkoztak, a múltkori titkos, kockázatos játék után most még merészebb szándékkal. Éva megadta a találkozó helyét, és megkérte Gábort, hogy érkezzen pontosan.
Ahogy a nap lemenőben volt, a tóparti sétányon sétálva a férfi hamar meglátta a piros szoknyás nőt. De nem volt egyedül. Egy vékony, fiatal férfi, talán a környékbeli gördeszkás srác, háttal állt nekik, nem messze. Éva közelebb lépett Gáborhoz, és halkan azt súgta:
– Ma este van még valaki, aki néz minket. Szeretem, ha nem vagyunk egyedül. Izgat, hogy valaki más is tud arról, mit művelünk.
Gábor egy pillanatra bizonytalan volt, de az izgalom felülkerekedett. Éva lassan levette a szoknyáját, a lábai között semmi, amit eltakarhatna. A fiatal férfi végre megfordult, és észrevette őket. Egy pillanatra megállt, majd egy kis mosoly jelent meg az arcán.
Éva kacéran nézett Gáborra:
– Látod? Nem zavarja őt, sőt… azt hiszem, élvezi a műsort.
Gábor hallotta, ahogy a fiú halkan motyog valamit a barátjának a telefonjába, talán élőben közvetítik az eseményt.
Éva lassan odahajolt Gáborhoz, és a fülébe suttogta:
– Most légy erős… és ne félj.
Gábor megmarkolta Éva csípőjét, és úgy fordította magához, hogy a fiú jól lássa a kettőjük közötti, vad táncot. A nő lecsúsztatta a melltartót, és a férfi ajkait a mellbimbóira irányította. Annyira magabiztosan mozgott, mintha a szeme előtt álló srác valóban a legjobb közönség lenne.
– Szopj meg, hogy megmutassam neki, milyen egy nő, aki nem fél a vágytól – mondta hangosan Éva, miközben Gábor teljes odaadással kényeztette.
A fiatal férfi végignézte az egészet, és még egy kézjele is elhagyta az arcát, mintha tetszést fejezne ki.
Az este végén, mikor elbúcsúztak, Éva felé fordult a fiú, és így szólt:
– Ti ketten meg aztán tudtok élni, nem? Ha nem bánjátok, szívesen megnézem még.
Éva egy széles mosollyal válaszolt:
– Akkor legközelebb hozd el a barátaid is.
Bugyi nélkül boldogan – V. rész: Nyílt játék
Az estét már nem rejtőzködve kezdték. Éva a piros szoknyát ezúttal egy félig áttetsző csipkeblúzzal kombinálta, alatta még mindig semmi. Gábor szeme előtt lobogott a vágy és az izgalom. A parkban most többen voltak, pár fiatal a közelben nevetgélt, és a fiatal srác, akit legutóbb megláttak, most közelebb merészkedett.
– Ha már tudják, hogy figyelünk, ne legyen titok – suttogta Éva Gábornak, miközben lassan leengedte a szoknyáját, felfedve formás combjait és a bugyiját, amit aztán gyorsan eltávolított.
Gábor megmarkolta Éva derekát, ahogy a nő az egyik padhoz lépett, és szinte felajánlotta magát a kíváncsi tekinteteknek. A fiatal srác szeme csillogott, izgatottan vette elő a telefonját, mintha rögzíteni akarná a jelenetet.
– Gyere ide, te kis néző – mondta Éva, miközben elindult felé, majd hirtelen megállt előtte és szűk, csábító mosollyal a szemébe nézett. – Nézd meg, hogyan kényeztet Gábor, és tanulj tőlünk, ha akarod.
Gábor mély levegőt vett, majd a padhoz lépett, és finoman, de határozottan húzni kezdte le Éva mellbimbóit, közben a kezével lassan simogatta a combját. Éva közben a fiatal fiú nyakára hajolt, és halkan megcirógatta az arcát.
– Nézd csak, hogy élvezem – súgta neki, miközben a fiú ajkára csókolt. – De te is érhetsz hozzám, ha mersz.
A srác zavartan, de kíváncsian megközelítette őket, és megérintette Éva karját. A nő elégedetten mosolygott.
– Ez az, ne félj – biztatta. – Az élet túl rövid ahhoz, hogy rejtőzködjünk.
Gábor közben leereszkedett Éva combjai közé, a nő pedig a fiatal srác kezét a saját testéhez vezette. A park zaja, a madarak, a távolban hallatszó nevetés mind háttérbe szorultak az egyre hangosabb, egyre nyíltabb vágy hangjai mögött.
Bugyi nélkül boldogan – VI. rész: Megnyílt testek, nyílt vágyak
A tóparton elhalkult minden. Csak a víz csobbanása és a testek halk neszei maradtak meg, ahogy Éva hátát Gábor mellkasának vetette. A férfi keze Éva meztelen combjai között vándorolt, ujjai körkörösen játszottak, egyre mélyebb, forróbb mozdulatokkal. Éva halk nyögései nem a szégyen, hanem a szabadság hangjai voltak.
A fiú, aki addig csak nézte őket, most már szinte levegőt sem vett. A szeme tágra nyílt, amikor Éva ujjával intett neki, hogy lépjen közelebb.
– Látni akarom az arcod, amikor engem nézel – mondta Éva, miközben Gábor nyelvével a nyakát kényeztette. – És hallani is akarom, amit gondolsz.
A fiú közelebb lépett. Zavart volt, de a merevedése elárulta, mennyire izgatta a látvány. Éva előrehajolt, és úgy tárta szét a lábait, hogy Gábor ujjai most már akadálytalanul mozoghassanak benne.
– Mondd ki. Mit látsz? – kérdezte Éva, miközben hátra nyúlt, és a férfi fejét a melleihez húzta.
– Téged… gyönyörű vagy… és mocskos… és csodálatos – nyögte ki a fiú.
– Ez az… jó fiú vagy. De ne csak nézz. Vedd elő. Nézni akarom, mit csinálsz magaddal, miközben mi egymásba olvadunk.
A srác lehúzta a sliccét. A keze remegett, de engedelmes volt. Éva tekintete nem rebbent félre, egyenesen nézte, miközben Gábor ujjai egyre gyorsabban dolgoztak a csiklóján, nedvesen, ritmusosan.
– Igen… így… nyald meg a mellemet, Gábor… harapj is… ahogy szeretem… Istenem! – Éva hangja nem volt halk. Nem is akarta az lenni.
A fiú lihegve markolta saját magát, miközben Éva szemkontaktust tartott vele, Gábor pedig most már az ajkai közé vette a nő duzzadt, lüktető pontját.
– Nézd meg, mit csinál a nyelvével… Istenem… – Éva hangja már nem a valósághoz tartozott, valami más dimenzióba repült.
A nyilvános térben, a tópart sarkában most egy pillanatra minden szabály megszűnt. Csak a vágy maradt. Az odaadás. És az, hogy valaki figyelt, és velük élte meg.
Bugyi nélkül boldogan – VII. rész: A vágy köre bezárul
A tó partján a csend egyre mélyebb lett, mintha a világ is visszavonult volna, hogy helyet adjon nekik. A nap már alacsonyan járt, a vízen aranyszín csíkok úsztak, de Éva tekintete nem a tájat figyelte.
– Gábor… – súgta a férfi fülébe – …ideje, hogy ő is közelebb jöjjön.
A fiú közelebb lépett, kezében még mindig ott a remegő vágy. Zavart mosolya mögött ott lüktetett az a pillanat, amire nem számított: hogy egykor nézőként jött, most viszont részévé válik.
Gábor Éva szemébe nézett, és csak egy halk, férfias bólintással jelezte: rendben van. Minden mozdulatukban ott volt a beleegyezés, a kíváncsiság és a közös akarat.
Éva lassan előrelépett, megfogta a fiú kezét, és saját testéhez vezette.
– Most rajtad a sor… de csak azt csináld, amit mondok – suttogta, és játékosan megharapta a fiú alsó ajkát. – Először csak simogass… nézd meg, mit csinált Gábor belőlem…
Gábor eközben mögé lépett, és csókokkal hintette be Éva hátát, miközben keze újra rátalált Éva legérzékenyebb pontjára. A nő sóhajai most már két különböző kéz érintésére válaszoltak – az ismerős biztonságra és az új, ismeretlen izgalmára.
A fiú lassan, félve, de engedelmesen követett minden utasítást.
– Most nézz a szemembe… és mondd, mit akarsz tenni velem – kérte Éva, hangja már rekedt volt a vágytól. A fiú először csak nyelt, aztán kimondta.
– Azt akarom… hogy érezz… engem is.
Ez volt a kulcs. Éva lehunyta a szemét, teste minden porcikája remegett. Három külön világ találkozott ott, a part szélén: a múltjuk, a jelenük, a vágyuk. És már senki sem volt kívülálló.
Bugyi nélkül boldogan – VIII. rész: Egyetlen test, három szív
Az idő megállt, mintha a tópart felfüggesztette volna önmagát. A víz halk neszei, a madarak ritkuló hangjai, a fák lassú mozgása csupán díszlet volt most valami sokkal őszintébbhez.
Éva teste izzott, remegett. Nem a hidegtől, hanem azoktól a kezekből, amelyek már nem idegenként, hanem ismerősként érintették őt. Egy kéz a mellkasán, egy másik a csípőjénél, egy harmadik a combján — és mindegyik úgy mozdult, mintha pontosan tudta volna, hová tartozik.
Lélegeztek. Egymás bőrébe. A vágy nem rohant, nem tört elő. Mint egy lassan dagadó hullám, amely csak akkor csap partot, amikor minden elengedés megtörtént.
Gábor csókjai mélyek voltak, mintha újra és újra el akarná mondani: itt vagyok. A fiú mozdulatai először bátortalanok, aztán egyre biztosabbak lettek. Éva irányított — de nem hatalommal, hanem megnyílással. Megengedte magának, hogy három szív ritmusát egyszerre hallja dobogni.
Minden érintés válasz volt egy másikra. Egyikük sem beszélt már. Csak a testük beszélt: a sóhajok, a remegések, az egymásnak feszülő mellkasok, az ujjak, amelyek nyomot hagytak a bőrön, mintha térképet rajzolnának egy új kontinensről — ahol a vágy határokat bont, és semmi más nem számít.
Amikor Éva végre teljesen magába engedte Gábort, és közben a fiú ajka a mellén pihent meg — egy pillanatra tényleg úgy tűnt, mintha csak egyetlen testük lenne. Egy közös, meztelen őszinteség.
Nem volt benne sietség. Semmi görcsös akarat. Csak a lüktető vágy, ami végül mindhármukat magával vitte… és amikor eljött a pillanat, nem robbant szét — csak halkan, mégis megrendítő erővel egybefolyt.
A testek elcsendesedtek, de a csend most nem üresség volt. Inkább valamiféle szentség. Egy pillanat, amit senki nem siettette, de amit egyikük sem felejt majd el soha.
Bugyi nélkül boldogan – IX. rész: A csend, ami utánuk maradt
A fák fölött lassan elszivárgott a fény. A víz tükrén az arany csík helyét már mélykék nyugalom vette át. Csak a három test pihegett még a part puha földjén, egymásba fonódva, mintha nem is akarnák tudni, hol kezdődik az egyik és hol végződik a másik.
Éva feje Gábor mellkasán pihent, a fiú a másik oldalán feküdt, keze gyengéden Éva combját simogatta, mint aki még mindig próbálja elhinni, hogy mindez valóban megtörtént. A nő nem szólt semmit. Csak néha sóhajtott egyet. De azok a sóhajok már nem a vágy hangjai voltak. Inkább valamiféle megkönnyebbült, bensőséges hála.
Gábor a haját simogatta, lassan, türelmesen, mintha csak azt mondaná: itt vagyok, most is. A fiú nem tolakodott, csak figyelt, mint aki valami egészen új világba lépett, és most csöndben tanulja a szabályokat.
Éva végül megszólalt. Halk volt a hangja, rekedt, de puha.
– Nem hittem volna, hogy így… ennyire… ennyire jólesik ennyire elengedni mindent.
Gábor csak egy puszit nyomott a homlokára válaszul. A fiú halkan nevetett, de nem gúnyosan, inkább meglepetten.
– Azt hiszem… sosem leszek már ugyanaz – mondta ő is, és ezzel valahogy minden a helyére került.
Nem volt szükségük nagy szavakra. A csend most nem feszültség volt, hanem egy közös, megtisztító ölelés. Ahogy lassan öltözködni kezdtek, mozdulataikban nem volt sietség. Nem a múltba akartak visszatérni, és nem is a jövőt tervezték. Csak ebben az egyetlen, befejezett pillanatban éltek – ahol minden megtörtént, amit talán sosem mertek volna kimondani, mégis elmondtak, érintéssel, testtel, őszintén.
A nap már lebukott. A fák fölött csillag gyúlt. A tó partja megőrizte a titkukat.