Középiskolák 12. osztályai, 17-18 év körüli tinédzserek voltak az érintettjei ennek a kis lágyan erotikus, ártatlan, de huncut esetnek. Szerencsére még az okostelefon-korszak előtt! (A neveket megváltoztattam.)
Egy hajdani néptánctábor volt a tett helyszíne, ahol a leányokat olyan helyiségbe osztották be, ahonnan egészen profán módon – be lehetett látni a legények öltözőjébe!
(Hogy e pikáns beosztás a táborvezető néni részéről mennyire volt tudatos? Jó kérdés. Magyar színvonalú, lepukkant épületegyüttes állt rendelkezésre, és talán választania kellett, hogy a csajok vagy a srácok maradjanak alul. Ő pedig, érthető módon, szívesebben helyezte előbbieket pole-pozícióba!)
Szóval érkeztek a gyanútlan sihederek, felszabadultan, harsányan ünnepelve a frissen kirobbant nyári szünet és tábor nyújtotta korlátlanságot. Ezzel a lelkesedéssel, virgoncsággal csődültek be az öltözőjükbe is.
Mindezt némelyes felülnézetből, észrevétlenül követhették nyomon a lányok. Az alacsonyabbak lábujjhegyre állva szemlélődtek. A helyzetkomikumon való kezdeti kuncogást lassan fölváltották a visszafojtott kéjes női sóhajok, amikor a suttyomban megfigyelt srácok a pólójuk után elkezdték levenni a nadrágjukat is.
Mind tudjuk, milyen egy önfeledt, igazán eleven fiúöltöző: letépkedték egymásról a törülközőt, egymás fenekét paskolták vele, elcsenték éppen zuhanyzó társuk ruháit stb. A zuhanyzórészlegbe már nem lehetett fentről belátni, az öltözőből nyílt viszont, és sok fiú mindössze egy pár papucsban slattyogott át, a törcsit magára se tekerte, csak hanyagul vállára vetette. Azt hitték, maguk közt vannak – és úgy is viselkedtek. A csavart most női szemek rejtett pásztázása jelentette!
A srácok többé nem blöffölhettek, hogy kié mekkora – a hölgyeknek majd’ két hetük volt szemügyre venni őket. Akadtak persze szemérmesebb fiatalemberek, akik alsógatyájuktól egymás között sem szerettek megválni, előbb-utóbb azonban így vagy úgy, de mindnyájuknak váltani kellett. Mikor az ügyeletes szépfiú, a szebbik nem nagy kedvence, Beni kezeit oldalvást az alsónadrágjára téve dilemmázott, hogy letolja-e azt, az idő szinte megállt a leselkedő leányzók számára. Beni pozitív döntésének hatására csaknem felnyögtek örömükben.
„Miért nem szóltatok, hogy be lehet látni?!” – kérte számon egyik vigyorgó ifjú a tábort követően. „Hülyék lettünk volna szólni” – jelentette ki Kinga, kacagva. A fiúkkal szigorúan csak tábor után közölték, hogy meg lettek lesve, de az elszenvedők még ha pironkodtak is, élvezték ám a hölgyek kitüntető figyelmét!
A táborvezető néni ekkor próbált olyan hangnemet megütni, hogy egyik fél se érezze magát túlzottan kellemetlenül. A férfiakat nyugtatta: „Nem kell azt szégyellni, legyetek büszkék rá!” A leányoknak meg azt mondta, hogy mindenkiben van egy természetes kíváncsiság, nehéz ellenállni a kísértésnek.
A tábor hamar legendássá vált, nemcsak a leskelődők, hanem a legények is beszámoltak a kis incidensről, ki-ki a maga szemszögéből. Mindig pezsdítő látni a felcsillanó szemeit, felderülő arcát, pajkos mosolyát és kacagását azoknak a lányoknak, akik először hallják a sztorit. Főleg ha megjegyzik: „Kár, hogy nem voltam ott…”